Így készült: A farkasok földjén
Végre egy filmünk, ami nem teljesen eszköztelenül készült! Na nem is úgy, ahogy a természetfilm csatornákon látható művek, de mi azért nagyon jól éreztük magunkat!
Voltak előre ki nem számítható pillanataink. A forgatás során a legmegdöbbentebb vonásokat egy Miskolc melletti benzinkutas lány arcán láttam. Május vége volt, de már majdnem kánikula. Két autóval álltunk be egy benzinkúthoz, és próbáltam megmagyarázni a nőnek, hogy a pick-upnak mindenképpen a shop falához közel, az árnyékban kell állnia. Nem értette, hogy miért fontos ez. Mondtam, hogy jöjjön hátra, és nézze meg. Lazán megkerülte az autót, hirtelen szembetalálta magát két farkassal, és úgy döntött, hogy többet nem vitatkozik. A célunk nem az volt, hogy ártatlan benzinkutasokat ijesztgessünk, a farkasoknak tényleg szükségük volt az árnyékra. Jótevőnk, Horkai Zoltán, a gödöllői „farkasos ember” az autópályán úgy meghajtotta a kocsiját, hogy nem tudott tovább menni. Farkasoknak és embereknek egy kis italra és várakozásra volt szükségük. De kezdjük a történetet az elején!
Szabó Ádám majdnem húsz éve jár a farkasok nyomában, így az ő tapasztalataira nyugodtan hagyatkozhattunk. Tíz éve már készítettünk vele egy farkasos filmet.
Sibalin György operatőr és Gadó György Pál (ez én volnék) már akkor megismerkedtünk az Aggtelek környéki tájjal és a farkasfilmezés nehézségeivel, de most kiegészültünk egy friss erővel, Kulcsár Arthurral, minden filmes technikák legfőbb tudorával.
A mostani lehetőség egy európai uniós pályázatnak köszönhetően nyílt meg előttünk és – ami még fontosabb – a kutatók előtt. Az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság és a Kassai Múzeum közös pályázata a farkasélőhelyek felméréséről szólt. A pályázat címe persze nemcsak szlovákul, magyarul is sokkal bonyolultabban hangzott, de a lényeg, hogy a farkasok kutatása a magyar oldalra összpontosult, míg a növénytani felméréseket a szlovák intézmény hangolta össze. A mi dolgunk az volt, hogy ezt a munkát közérthetően bemutassuk. Nem veszhettünk el a részletekben, ezért két igazi terepi ember mellé szegődtünk: Szabó Ádámmal a farkasok nyomába eredtünk, Éva Sitasova, magyarul Szitás Éva néhány kiemelkedő botanikai ritkaságot mutatott meg nekünk. Az egész munkára fél évünk és 10 forgatási napunk volt, nagyon élveztük!
A nehézségek a film szövegébe is beszüremkedtek, pedig kit érdekel a filmkészítők nyomora! Itt szerencsére kipanaszkodhatom magam. A farkasok nyomát itt-ott sárban is meg lehet találni, de igazán jól hóban lehet követni őket. Öregebbek talán még emlékeznek rá, hogy Magyarországon még 20 évvel ezelőtt is voltak havas telek. Nem úgy, mint mostanában. 2013-2014 telén az Aggteleki Nemzeti Park területén kb. 5 havas nap volt, ez alatt kellett érzékeltetnünk, hogy egy megszállott kutató hidegben-fagyban kitartóan követi a farkasok nyomát. Később még mesélek kegyes csalásokról, de itt ilyenről szó sem lehetett. Se hóágyú, se stúdió, hiába a sürgető határidő! Mikor leesett a hó, Ádámnak meg kellett találni a farkasok nyomát – ha lehet, akkor elejtett őzet is – felhívni minket, hogy minden oké, reggel kezdődhet a forgatás. Ott is voltunk január végén, de két napon belül jött az olvadás. Aztán február 6-án megint volt egy napunk, de akkor már úgy cikáztunk a nemzeti park terepjárójával az erdőben, hogy eleinte azt sem tudtuk, hogy merre keressük a farkasnyomokat. Aztán délutánra minden meglett! Reméljük, hogy a nézők a kínlódásunkból keveset érzékeltek. Nem láttak mást, csak a végtelen havas tájat és a farkasordító hideget.
A téli forgatás izgalmaihoz tartozik, hogy vettünk egy kameracsapdát, Ádám mindig a legígéretesebb helyekre tette, és várta a farkasokról készített néhány másodperces mozgóképeket. Ha jól emlékszem, ebből kb. 10 másodperc került be a filmbe, de egyrészt tíz másodperc jó kép rengeteget ér, másrészt Ádám kutatását és a forgatások előkészítését is segítette a kamera.
A tavasz gyönyörű volt. Április 1-jén Szitás Évával bejártuk a Kárpát-medence egyik legvadregényesebb kanyonját, a Szádelői-völgyet. A völgy alján virágzott a hűvös klímát jól tűrő holdviola, odafönt a szakadékszerű hasadék peremén pedig igazi tavaszi hangulatban fényképeztük a kökörcsineket. Jutalomjátékként a magyar oldalon kockásliliomokat is láthattunk. Be kell vallani, hogy a sakktábla mintázatú virágok a filmen látványosabbak, mint a valóságban, de mikor megpillantottuk őket a Bódva völgyében, az nagyszerű érzés volt.
Május végén már nagyon kellett sietnünk, közeledett a pályázati elszámolás határideje. Végre három napot egyfolytában a karsztvidéken töltöttünk, és úgy dolgoztunk, mint a nagyok. Az odaúton még voltak nehézségeink, amit a farkasok és a benzinkutas lány történetével már érzékeltettem. Végül megjött a tartalékautó, emberek és farkasok még délelőtt dolgozni kezdtek a Derenk melletti réten. Horkai Zoltánnak sokat köszönhetünk, hiszen ő – aki hollywoodi produkciókban szokott dolgozni a farkasaival – barátságból és a természetben élő farkasok iránti lelkesedésből állt rendelkezésünkre. Bajban is lettünk volna, ha kiszámlázta volna, amit az amerikai producereknek szokott!
Természetvédő barátaim közül többen kérdezték, hogy miért csaltunk, miért nem az igazi aggteleki farkasokat filmeztük. A rövid válasz az, hogy azért, mert az szinte lehetetlen. A filmeseknek ezt talán nem kell megmagyarázni. Mentségünkre szóljon, hogy mindenhol bevallottuk az átverést, minden a természetben élő farkasok védelmében történt, a fogságban élő farkasokkal történő filmezéskor pedig hihetetlenül vigyáztunk a természetre. A nemzeti parktól két munkatársnő is felügyelte a munkánkat, nagyon élvezték, ahogy a farkasok futottak a gazdájuk felé, közben pedig a fejük fölött egy oktokopter lebegett. Mert volt drónunk is, időben meg is érkezett a forgatás helyszínére, csak a farkasokkal tudtuk nehezen megbeszélni, hogy természetesen viselkedjenek, miközben fejük fölött egy gép berreg.
Ádám lovaglását is a levegőből vette fel a csodagép, autóztunk, költözködtünk, rengeteg dolog belefért egy napba. Másnap pedig azt is megengedhettük magunknak, hogy egy reggeli time-lapse felvételért kiugorjunk Kassára. Azt hiszem ez a kifejezés már magyarul is teljesen közérthető, ilyenkor egy hosszabb időszak változásait foglalja össze mondjuk 10 másodpercben a kamera. A lényeg „csak” az, hogy jókor és jó helyre állítsuk fel a gépet. Kis költségvetéssel dolgozó filmeseknek ritkán van lehetőségük arra, hogy 10 másodperc elkészítésére egy fél napot szánjanak. Bevallhatjuk, ekkor már a főtéren lévő magyar-nemzetközi kávézóban vidáman beszélgettünk arról, hogy ez a film egész jól összejött.
Hátra volt még egy „luxusfelvétel”. A Szádelői-völgy tetejéről egy kis quadrokopterrel repültünk be a mélység fölé. Ezt a gépet csak négy propeller tartja a levegőben – ha nem fúj viharos szél. Ám a kanyon fölött jó időben is élénk légmozgásokat tapasztalni, és mire végre megtaláltuk a jó felszállási helyet, addigra persze a vihar is megérkezett. A részletek helyett csak annyit, hogy mindig meghatottan nézzük azt a 8 másodpercet, ami a kis quad felvételéből a filmbe belekerült, külön élmény, hogy az orkán nem csapta a sziklához a gépet.
Már csak azt kellett felvennünk, ahogy Ádám az altatópuskájával és a rádiotelemetriás nyakörvvel a kezében a farkasra vár. És ebben szemernyi csalás sincsen. Nagyon izgatottan várjuk, hogy végre sikerüljön megfognia egy állatot. A kutatók ezzel a módszerrel rengeteg adatot gyűjthetnek, de a filmezés szempontjából is új távlatokat fog nyitni, ha a nyakörv rendszeresen sms-eket küld arról, hogy merre tartózkodik a jószág. Bárcsak már ott tartanánk! Biztos, hogy megkeressük a „jeleket küldő” állatot, és folytatjuk a filmezést.
Gadó György Pál rendező
Így készült: WWF Szabadság sziget
Elkészült a film, jóleső érzés a honlapokon és műsorújságokban olvasni az ajánlót:
2013 végén zárult a WWF Magyarország Alapítvány eddigi legnagyobb terepi projektje, a Mohács melletti Szabadság-sziget és mellékág helyreállítása. A dunai mellékág ugyanis a sorozatos emberi beavatkozások (folyószabályozás és egy kő keresztgát) miatt feltöltődött, a sziget és a mellékág természetes élővilága pusztulásnak indult. A civil szervezet és partnerei 5 éven át dolgoztak az egykori víziparadicsom helyreállításán: megtisztították az idegenhonos növényektől a szigetet és őshonos ártéri erdőt telepítettek, a mellékágból 160 000 m3 lerakódott hordalékot távolítottak el, és 6000 m3 követ bontottak el a kőgát megnyitásakor. Így ma már újra szabadon folyhat a víz mohácsi mellékágban. Visszatértek a hódok, újra fészkel a szigeten a barna kánya, így az egykor csodálatos élőhely visszanyerheti régi értékeit és varázsát. A film a terepi munka legizgalmasabb elemeit mutatja be a nagyközönség számára.
Aki készített már ismeretterjesztő filmet, az tudja, milyen szép dolog, mikor adott a téma, a helyszín, a szereplők és végre a pénz is rendelkezésre áll. Ilyenkor egész jól meg lehet tervezni, hogy egy fél év alatt (esetleg egy év alatt) mikor lesznek a forgatási napok. Na hát a mi filmünk nem így készült! Na jó, nem is 12 évig forgott, mint a Boyhood (Sráckor), de majdnem. A költségvetésről annyit, hogy nem volt pénz arra, hogy saját kocsival menjünk Mohácsra, ezért minden alkalommal pandás autóval fuvaroztak minket a WWF munkatársnői. Ez persze rendkívül környezettudatos dolog, ráadásul volt is időnk megbeszélni, hogy az adott napon milyen feladatok várnak ránk. A stáb persze könnyen befért egy autóba. Az összes tartalmi kérdés Gadó György Pál feladata volt (szerkesztő, rendező, gyártásvezető, felvételvezető, riporter), minden technikai feladatot Kulcsár Arthur oldott meg. Ő volt az operatőr, hangmérnök, technikus, vágó, fényképész, stb. 2009 októberében volt az első forgatási napunk, Siposs Viktória, a WWF jeles munkatársa akkor már bemutatott minket a polgármesternek és a helyi evezősklub edzőjének. Mindenkiben hasonló érzések motoszkáltak: nagy dolog, hogy az Európai Unió természetvédelmi programjának támogatásával ekkora munka indul, de egyelőre nehéz elképzelni, hogy miként fog megvalósulni. Az első torokszorító élményt akkor éltük át, mikor Sztellik Endre természetvédelmi őr motorcsónakján átszeltük a Dunát. Hihetetlenül szélesnek láttuk a folyót, a motorcsónakban pedig nagyon kellett kapaszkodnunk.
Még egy évet kellett várni, mire elkezdődtek a naponkénti egyeztetések. Nincs mese, akkor kellett Mohácsra érkeznünk, mikor éppen fontos dolgok történtek. 2011 februárjában például a védett területre nem való idegenhonos fák kivágása. Nem éppen szokványos természetvédelmi munka, de a bőgő motorfűrészek között egész jól éreztük magunkat. Csak ne lett volna olyan nyirkos hideg! 2011 őszén már megörökítettük, hogy a Szabadság-sziget mellékágában keskeny érként csordogál a Duna vize, mindent beborított a lerakódott vastag iszapréteg. A helyi vízügyes szakember, Abonyi Csaba olyan érzékletesen mondta el, hogy az iszapkotrás hogy történik, hogy nem voltunk benne biztosak, hogy érdemes-e még hazautaznunk, vagy inkább foglaljunk szállást valamelyik vízparti fogadóban.
Ezzel szemben majdnem egy évet kellett várnunk az érdemi munkákra. Akkor viszont ott voltunk az események közepén. Antal Alexa kommunikációs munkatárs gyönyörű októberi napfényben angyali mosollyal többször elismételte a jól begyakorolt két mondatot: „Több éves előkészítés után megindulhatott az iszapkotrás itt Mohács mellett, a Szabadság-sziget mellékágában. 2 kotróhajóval, 7 hónapon keresztül, napi 10 órában kotorják ki az iszapot, azért, hogy ez a mellékág megtisztuljon, és gazdag élővilágnak adjon majd otthont.” És tényleg, ettől kezdve volt minden! Arthur kedvére mászkálhatott hajótornyokban, szerelhetett extrém sportokra kifejlesztett GoPro kamerát a markolókra, és a Siposs Viki a csőfektetés rejtelmeibe is beavatott minket.
2012-13 telén akkora víz zúdult le a Dunán, hogy csak február legvégén indultak meg a kőgátnál a munkák. Mi már ekkor azt vártuk, hogy azt a drámai pillanatot filmezhessük, mikor a kőgátat elbontják a Duna útjából, hiszen tudtuk, hogy evezősök, horgászok, és természetvédők mennyire várják, hogy újra szabadon folyjon a víz a mellékágban. De egyelőre maradt a sárban csúszkálás, és sok-sok telefon, hogy keddre most már igazán megjön az alkatrész, a polipmarkolós kotróhajó teljes gőzzel fog dolgozni. Persze egy több mint 50 éves gép alkatrészét nem könnyű pótolni, így mi is csak vártuk a csodát. Meg aztán a nagy gépekből is kezdett elegünk lenni. Elvégre természetvédelmi film készítésére vállalkoztunk! Aztán szeptemberben mégis csak megnyílt a kőgát, és nekünk is volt néhány szép napunk. Zsolnai Matyi bácsi öreg horgásszal – aki amolyan Matula bácsi szerű figura – ünnepeltük, hogy a kőgát megnyitása óta megint visszajöttek a régi halfajok, filmeztük az evezősöket, akiknek sokat javultak az edzési lehetőségeik. Arthur élvezte, hogy csend van, szépek a fények, és végre egy-egy madár is feltűnik. Ennél jobban csak akkor volt elemében, mikor a WWF pótfinanszírozásának köszönhetően egy napra oktokoptert bérelhettünk. Ma már majdnem mindenki tudja, hogy ez az a masina, amit a bulvársajtóban drónnak neveznek, és amivel nagyszerű légi felvételeket lehet készíteni. Persze elég sokat kellett izgulni, mire sem eső sem szél nem akadályozta a felszállást. A kütyü gazdáit még ekkor is hosszan kellett bíztatni, hogy bátran repüljenek be a sziget fölé, nem fogják elveszteni az uralmat a gép fölött. Egyáltalán nem voltunk benne biztosak, hogy így lesz, de a masina szép képeket készített, visszafordult, és leszállt mellettünk a földre. Ünnepi pillanat volt, egy négy éves forgatás véget ért.
Gadó György Pál rendező
A TV premier után, interneten is teljes hosszában megtekinthető: